Feldolgozás alatt - Grafikák a Csernus-hagyatékból / James Ensor - Válogatás a KBC Bank Művészeti Gyűjteményéből

A címek és alcímek hosszú sora két kiállítás egy napon és egy helyen való megnyitására utal, ami a KOGART Házban került megrendezésre tegnap este. Akik ismernek valamennyire, tudják, hogy a KOGART Galéria festménybecsüs képzésére járok éppen, így a csoport meghívása evidens volt, mi pedig egész szép számban meg is jelentünk az eseményen. Részemről azért sem volt kérdéses a dolog, mert Csernus Tibor az utóbbi években egyik kedvenc hazai művészemmé nőtte ki magát, aki ugyan 1964-től haláláig Párizsban alkotott, de ettől természetes ő még nekünk magyar (és gondolom a franciáknak is). A másik most nyíló időszakos kiállítás pedig a belga expresszionista, James Ensor karakteres művészetét mutatja be, s magán a megnyitón részt vett a műgyűjtői tevékenységet is folytató belga KBC bank vezérigazgatója, illetve a belga nagykövet is.

Kezdeném először a Csernus Tibor hagyatékot feldolgozó kiállítással, aminek a különlegessége abban áll, hogy valóban egy feldolgozás alatt álló életműből lett összeállítva a KOGART Házban most látható kollekció. Vagyis a tevékenység ma is tart és a bő 4 éve elhunyt festőművész 900 művének, többek között olajfestményeinek, pasztell-és akvarell vázlatainak restaurálása, katalogizálása és elrendezése még ma is folyik. Így a kiállítás elsősorban az újonnan megkerült vázlatokra koncentrált, amit eddig a nagyérdemű nem láthatott. Számomra ez is adott egy plusz izgalmat, hogy úgymond fiókokból összegyűjtögetett munkákat lehetett látni a festőtől. Ez azonban meg is nehezíti a helyzetem, mert illusztrációként csak kevés példát tudok majd felhozni, a képek pedig vázlat mivoltuk miatt cím nélkül állnak. Itt most szinte kivétel nélkül a realisztikus, vagy ahogy még címkézni szokták: ál-akadémista és neobarokk stílusú munkáit lehet látni, tehát a korábbi, expresszívebb képei (amikkel megszerettem annak idején a munkásságát), itt most nem kaptak helyet. És amik felkerültek a falakra azok is túlnyomórészt vázlatok, félkész munkák, de ahogy azt ifjú művésztanonc éveim alatt megtanultam, egy rajznak vagy festménynek mindig a maga módján teljesnek kell lennie, bármelyik fázisban is hagyjuk abba a munkát. Azt hiszem ez az alapvetés Csernus pasztell és akvarell vázlatain kitűnően megvalósult.

A túlnyomórészt meztelen női testek gyakran egy-egy páratlanul élénk színfolt közé elhelyezve mindent elmondtak az emberi testről, anélkül, hogy megkívántak volna további finomítgatást, vagy minden részlet aprólékos kidolgozását.
A képek mellett időnként feltűnő magyarázatokból megtudhatjuk, hogy hogyan is történik egy életmű feldolgozása és miképpen történik Csernus Tibor esetében a restaurálás. A művész műtermében talált pasztellrajzok jelenthettek némi kihívást, ugyanis a művész nem fixálta le a képeket, így a finom, porszerű anyag elkenődött az egymás hátára dobált papírhalmok közt. A restaurálás alatt természetesen megtörtént az utólagos fixálás, a lapok paszpartut és keretet is kaptak, az eddig elkészült munkák pedig mehettek is a kiállításra.

Az egylégterű kiállítóterem egyik végében diavetítést is lehetett látni, ami pedig a festő munkamódszereibe engedett betekintést. Mint sok más huszadik századi realizmusra tökervő művész, ő is nagy számban dolgozott saját maga által készített fényképek, diák és újságok képes illusztrációi alapján. A kiállításon egyébként kettő (ha jól emlékszem a mennyiségre) nagyobb olajfestménye is ki lett állítva. Érdemes megnézni hát ezt a kiállítást, ismét egy olyan anyag ez, amit a nagyfokú valósághűség miatt nem nehéz befogadni és adalékként megtudhatunk valamit a restaurátorok és művészettörténészek háttérmunkájáról is.


James Ensor munkáit bemutató másik kiállítás pedig egy különálló szekció, nem kapcsolódik tematikájában Csernus Tiborhoz. Ám mivel egy fontos nemzetközi művészről van szó, érdemes egy emelettel feljebb is menni, ahol a belga modern festő néhány festménye, de túlnyomórészt rajzai és nyomatai lettek kiállítva. Azért írtam ilyen sejtelmesen, hogy James Ensor egy modern festő volt, mert igazán nem lehet beskatulyázni, de a szakma őt is azok közé sorolja, akik nagy hatással voltak a XX. századi modern irányzatok életre hívásában, elsősorban az expresszionizmusra. Festői világa teljesen egyedi volt, maszkok, csontvázak és allegorikus alakok alkották a magvát, ami a művész részéről egyfajta lenyomatai voltak a szorongásának és túlnyomórészt magányban eltöltött, hosszú életének.

James Ensor: Pierrot és csontváz

Sokféle hatást lehet felfedezni a képeket látva, a groteszk, karikatúra szerű alakok hömpölygő tömege akár Hieronymus Bosch-t is eszünkbe juttathatja, de a kortárs Van Gogh is megtette hatását a belga művészre. A modern emberre oly nagyon jellemző szorongás mindkettőjükből előhívta azt a képi-és téma világot, amivel ma azonosítjuk őket. James Ensor esetében ez sokkal inkább a társadalom gúnyolásáról szólt olyan elévülhetetlen szimbólumokkal, mint amilyen a hét főbűn, a betegségek vagy a köztünk járkáló Halál.

James Ensor: A halál uralkodik a hét főbűn felett

Talán itt lehetett volna egy picivel több festmény, mert a nyomatok nagyon apróak, így aki a "méret a lényeg" elv alapján járja a kiállításokat, talán hiányolni fog itt valamit. Azért ez így is nagyszerű lehetőség az expresszív irányzatok kedvelőinek, mert James Esnort sem látni itt minden nap...

Hősök, királyok, szentek

A Magyar Nemzeti Galéria új kiállításának úgy gondolom nem várt (negatív?) reklámot hozott a jelenlegi politikai atmoszféra és a néhány napja a kiállítás előtt gyülekező tüntetők tábora. Mielőtt ezen a ponton bármiféle irányba való fordulást várna tőlem a kedves Olvasó, már az elején megjegyezném, hogy a kiállítás ominózus részlege, amelyben kortárs művészek próbáltak reflektálni a magyar történelem eseményeire, nos ezt a kiállítást időhiány miatt nem tudtam már megnézni, így szerencsémre legyen mondva, de feldolgozandó élmények híján mentesülök az ítélkezés terhe alól. A továbbiakban sem foglalkoznék a kiállítást illetően aktuálpolitikával, mint ahogy azt más vonatkozásban sem teszem, így máris áttérnék magára a "nem kortárs" részlegre, ahol ellenben sok népszerű munkával lehet találkozni, egy helyen összeszedve.

Azért írom, hogy egy helyen, mert külön-külön azt hiszem sokunknak volt szerencséje már az Egri nőkhöz Székely Bertalantól vagy Madarász Viktor, esetleg Benczúr Gyula ismert képeihez, de Borsos József Nemzetőrével is sokadjára futhatott össze a pesti múzeumokat járó műkedvelő. Ha máshol nem, szinte minden valamire való általános-és középiskolai könyvben felbukkannak ezek a festmények, mint illusztrációk. Éppen ezért a kiállítás legfontosabb célközönségének én inkább a kisiskolásokat jelölném meg, akik most kezdenek a történelemben elmélyülni és mindehhez egy könnyen emészthető, látványos képtáron át szeretnének közelebb kerülni. Nekünk, felnőtteknek egyéni ízlés alapján mérve lehet skálázni, hogy a romantikus, történelmi festészet mennyire áll közel a szívünkhöz, hogy ki miért nézi meg ezt a kiállítást. Ezen a ponton kikerülhetetlenül személyeskedésbe kell, hogy fulladjak, mivel ez a típusú festészet valójában kevésbé áll hozzám közel (családi program keretében látogattam el a kiállításra). De mint a művészet általános pártolója, mélyen fejet hajtok romantikus festőink előtt is. Kedvenc még így is akad, nevezetesen Madarász Viktor, akit a stílus legeredetibb képviselőjének tartok. Szerencsére bőven van tőle itt kép, méghozzá a legismertebb munkái, így ennek kifejezetten örültem, hogy volt szerencsém élőben is látni a legjobbjait.

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása

De nem mélyülnék még el ennyire a részletekben, hiszen magának a kiállításnak a felépítéséről még nem ejtettem szót. Az egyes termek képanyagát igyekeztek történelmi koronként elrendezni: török idők, reformkor, vagy épp a Hunyadiak. A festmények mellett a témához köthető szobrokkal, leginkább mellszobrokkal is lehet találkozni (például Izsó Miklós vagy Ferenczy István műveivel). Az egyes termek falán pedig a témához leginkább illő Himnusz és Szózat részletek olvashatóak. Egy kisebb teremben kapott helyet a Himnusz kéziratának másolata, eredeti, Mária Terézia kora béli dokumentumok, a Szózathoz készült kották és a több száz éves Magyarország térképek. Egyedül az volt zavaró az elrendezésben, ahogy a termek kissé talán követhetetlenül voltak elszórva, én legalábbis némi felesleges bolyongásra kényszerültem, de nem kizárt, hogy ez pusztán személyes észrevétel. Hibaként viszont mindenképpen felróható, hogy Vastagh György Széchenyi Istvánt ábrázoló festménye mellől teljes egészében hiányzott a névtábla (vagy ha mégis volt, arra mi nem bukkantunk rá...).

Vastagh György: Széchenyi István

Mindenképpen érdemes a termeket járva elgondolkodni azon, hogy a festmények milyen kor szülöttei is, ugyanis elsősorban ezen keresztül kapunk képet a még régebbi múlt eseményeiről és így arról a jelenről is, amiben a képek készültek. Ez a jelenség mindig is megfigyelhető volt a művészetben és később még a film feltalálásával sem tűnt el teljesen. Hogy egy közismert példát mondjak, A tizedes meg a többiek című 1965-ös magyar film bár a második világháború végnapjait próbálta komédiába csomagolva bemutatni, mégis nekem többet mesélt 1965-ről, a forradalom utáni kemény évekről és az élénk szovjet propagandáról.

A kis kitérő után vissza is kanyarodnék a kiállítás képeihez. Hogy miért is vagyunk kénytelenek 100-150 éves képekből megtudni a régmúlt nagy eseményeit? Ennek több oka is van, az egyik, hogy a török pusztítás és uralom miatt nyugathoz képest kevesebb kiindulási pontot adó festményünk maradt fenn a XVII. századból és az azt megelőző korokból. De ennél sokkal fontosabb tényező volt maga a XIX. századi Magyarország helyzete. Számos történelmi esemény hatott akkoriban a magyarságra, aminek fényében (vagy épp árnyékában) fontos lett feleleveníti a múlt dicsőségeit vagy tragédiáit és történelmünk nagy alakjait. A skála igen szélessé vált, a dicsőbb múltat csöndben sirató hangulattól kezdve a Milleniumra készülő hazafias büszkeségig. Itt pedig elváltak az utak, hogy ki miképpen tudta saját vízióit a múlttal vegyítve vászonra vinni. Míg Benczúr Gyula és Székely Bertalan gyakorta élt teátrális tömegjelenetekkel, addig Madarász Viktor festményei sokkal nyugodtabbak és életkép-szerűbbek lettek, kevesebb alakkal. És pont ez az, ami miatt felé húz a szívem, mert az a fajta letisztultság, ami a képeit jellemzi, nálam többet tud a témákhoz hozzáadni, mint a túlfokozott drámaiság.

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben

Székely Bertalan: Egri nők

A végén megemlíteném a kiállítás egyik nagy attrakcióját, a hatalmas méretű Honfoglalás című pannót Munkácsy Mihálytól. Nem csak a téma, a kép mérete és egyik legnagyobb festőnk neve adta meg a kellő reklámot, hanem az a tény is, hogy ez a festmény már nagyon rég volt kiállítva a nagyközönség előtt, ideje nagy részében az Országházban állt - ahova eredetileg is szánták.

Munkácsy Mihály: Honfoglalás (részlet)

Hiába az ujjongás, a kép mégis könnyen ellentmondások és kérdések célpontja lehet. Tudván, hogy Munkácsy nem igen festett magyar történelmi képeket, ezért én úgy éreztem, ezen a késői munkáján nem is tudott ehhez a témához igazán többet hozzáadni. Amint az ember elolvassa a képhez tartozó leírást és rájön, hogy számos, Munkácsy korából származó ismert személy van elrejtve a kép jobb oldalán, automatikusan ezeket kezdi el keresni (még maga Munkácsy is feltűnik a festményen). Árpád alakja és a kép egész bal oldala valahogy el is vész a nagy keresgélés közepette és emellett szinte el is törpül az a tény, hogy a festmény a szlávok behódolását igyekszik bemutatni (ami akkor is, ma is negatív visszhangok gerjesztője volt a szlávok részéről). Így nem győzött meg a kép arról, hogy Munkácsy fő műveként tekintsek a Honfoglalásra, a szintén monumentális Krisztus-trilógia véleményem szerint továbbra is felülmúlja a Honfoglalást.

Édentől keletre - Fotórealizmus: Valóságváltozatok

Noha az elmúlt hetekben kissé hallgatásba burkolóztam, azért egyáltalán nem telt tétlenül ez az időszak sem művészeti szempontból. Nem írtam róla bejegyzést, mert nem tartozott a kiállítás témakörébe, de december 18-án voltam a Virág Judit Galéria téli aukcióján, ami számomra izgalmas szakmai gyakorlat volt. Egy nappal karácsony előtt pedig anya társaságában ellátogattam a Ludwig Múzeumba, mert ott többek közt egy könnyen befogadható műfajból, a fotórealizmusból válogattak össze egy időszakos kiállítást, még szeptemberben. Így aztán nem mondhatom el, hogy elsők közt láttam ezt a kiállítást, de ami késik...

A koncepció az amerikai és a kelet-európai fotórealista festők képeinek ütköztetése, jobban mondva az a világ, ami az orruk előtt hevert és azt fényképeket meghazudtoló valósághűséggel tették a nézők elé. Amint arra az elején már utalgattam, a nagy tömegek megnyerését tekintve a fotó-és hiperrealizmus mindig egy ász a lapok közt, amit még számtalan absztraktabb világokba elmerülő művész is kijátszott már idő közben, vagy épp manapság halad ebbe az irányba. Gondoljunk például a néhány éve elhunyt Csernus Tiborra, akinek munkássága egy expresszívebb világból indulva lyukadt ki a realisztikus ábrázolás különféle válfajainál és azt hiszem manapság inkább erről ismerik fel a műkedvelők. A művészek részéről a realizmus újra felfedezése egyfajta heves ellenállás volt az addig uralkodó absztrakt és konceptuális művészetekkel szemben, ami még ma is érzékelteti hatását és én bármerre járok, azt látom uralkodónak, hogy a Malevics-féle Fehér alapon fehér négyzet, vagy Barnett Newman képei után mintha a festészet már nem akarna újból ennyire elvont lenni, hiszen ezeknél a képeknél aligha lehetne jobban elfordulni attól a szándéktól, hogy a mű és a néző között közvetlen és bensőséges kapcsolat alakuljon ki.

De hogy miért is volt a realizmus sokáig száműzve? Valahol ott kezdődtek a fejlemények, amikor megjelent a fényképezőgép és többé nem volt szükség arra, hogy a festő drágábban és hosszabb idő alatt végezze el ugyanazt a munkát, amit egy fényképész. Így történhetett meg, hogy a XIX. század végétől fokozatosan kanyarodtak le a művészek a realizmus ösvényéről, teljesen új célokra használva fel egy képet, míg végül talán az 1950-es és '60-as években ért el a művészet egyfajta katartikus állapotot elvontság terén, hogy aztán a '60-as és '70-es évek fordulóján megint feltámadjon a valóság másolása iránti vágy, ezúttal új köntösben, hiper-és fotórealizmus néven. Amint az a név is sejteti, a valóságon itt elsősorban a fényképhűséget kell érteni. A fénykép valóságossága pedig attól különbözik a fotózás előtti korok realizmusától, hogy megjelenik egy sajátos szemléletmód, a fényképekre jellemző éles, fókuszált pontok és az azon kívüli homályos terek, illetve a megkomponáltság oldódása, amolyan "hopp, elkattintottam egy képet" beállításokkal. S míg sokáig csak segédeszközök voltak a fényképek egy-egy festmény elkészítésénél, a fotórealizmus művészei, kezükben ecsettel, teljes mértékben ráfeküdtek arra, amit kiadott magából hű fotóaparátjuk.

De át is térnék a kiállításra magára, noha a képeket ütköztetni próbáló elgondolás, azaz a nyugat kontra kelet ebben az esetben nem arról szól, hogy a két nagy csoport művészeit fő irányvonalak alapján el lehetne különíteni egymástól. Hiszen egy fotó az fotó itt is, meg Amerikában is. A különbségeket elsősorban a témákban kell keresni, hiszen egy jó kis szovjet típusú lepukkant piac, vagy a tévében felolvasó pártember van az egyik oldalon, míg a másikon árukkal teli kirakatok üvegeiben megcsillanó hajónyi autók, kóla, hamburger és még számtalan más dolog, amit tipikusan nyugatinak tartunk. De a dolog azért mégsem ennyire leegyszerűsített, érdemes a valóságon való hüledezésen kívül megpróbálni csokorba szedni egy-egy művész képi világát és kedvelt témáit, s máris rájövünk, hogy a fotórealizmuson belül is vannak egyéni utak és lehetőségek és hogy miben is rejlettek a két félteke közti különbségek a valóság festésén keresztül. Talán ilyen téren az amerikaiak könnyebben elkülöníthetők az olyan nagy neveken és választott témáikon át, mint a portréfestő Chuck Close, vagy Richard Estes, a kirakatok és azok tükröződéseinek lelkes megfestője, akiket a stílus leghíresebb képviselőiként tarják számon. Keleti végről számomra kevés ismerős név akadt a magyarokon kívül, róluk még "feltöltés alatt" áll a tudásom. De képeiket nézve mind ráismerhetünk a vöröscsillagos évekre, a hazaiak közül pedig nem is lehetett volna jobban megragadni a tányércentrikus világnézetben élő magyarságot, mint a csirkeragut evő nő hatalmas képén Nyári Istvántól (sajnos nem találtam kellően jó replikát a neten, az Origón van fenn egy ilyen).
De nem csak a közép-kelet európai emberről lehetett elmondani, hogy valamilyen szempontból szegényes volt akkortájt (is). A fogyasztói társadalom okozta hiányokat viszont az amerikai végről lehet jól megfigyelni, a "mindent dobj el két évente" szemlélettel az út szélén rozsdásodó batár kocsikkal, no meg a rideg, kiüresedett terekkel, ahol már az egymástól elidegenült embereket sem nagyon látni, árván hagyva olyan kirakatokat, amire egy lengyel vagy magyar őrjöngve vetette volna rá magát 40 éve...

A kiállításon voltak a szoros értelemben vett fotórealizmustól kissé eltávolodó munkák is, amiket a rendezők maguk is kicsit elbújtattak, tudván, hogy a fő falakra mindig valami ámulatba ejtőt kell tenni, amihez szinte hangosan felkiáltva szalad oda az ember, hogy "Nem nem és nem, ez tuti, hogy egy fotó!!"
Ilyenek voltak egyik kedvencem, Chuck Close képei, a hatalmasra nagyított portrék, ahol még azt is meg lehetett figyelni, hogy a kamera pontosan melyik részére is élesített az arcoknak és mik maradtak a fényképezőgép természetéből fakadóan homályosak.

Chuck Close: Nat, 1971

A másik, általam is régóta ismert nemzetközi művész a szintén amerikai Richard Estes volt, a "kirakatos" ember. Ő azon felül, hogy kiválasztott magának egy amúgy sem éppen egyszerű témát, a kirakatokat, mindehhez hozzáadta azt a nehezítést, amit a hatalmas üvegfelületekben visszatükröződve láthatunk. Megesett, hogy egy ilyen üvegfelületre ránézve magam is jó ideig semmi mást nem láttam, csak a háttérben húzódó város képét, majd lassan kirajzolódott előttem az üveg mögött pár szék, asztal és végül egy hamburger menüsor is a falon.

Richard Estes: Hamburgeres New York-ban

A harmadik, akit kiemelnék az amerikaiak közül, az Don Eddy, aki pedig elsősorban autókat festett, azon belül is úgy hiszem különösen kedvelhette a Bogárhátúakat, mint témát. Egyik ilyen képe került a kiállítást hirdető plakátokra is.

Don Eddy: cím nélkül, 1971

Kelet felé fordulva pedig kezdeném máris egy magyarral, az általam is nagyon kedvelt és már korábban emlegetett Csernus Tiborral. A piacos képén a zseniálisan megfestett kék kabátra hívnám fel a figyelmet az előtérben, amit szinte már külön életre kel a plasztikus redőivel és az anyagot remekül leíró tónusaival.

Csernus Tibor: Piac, 1973

A szlovén France Berko Berčičtől ezt a remek kordivatot megjelenítő akrilfestményét mutatnám be, ami mellett nem lehetett elmenni mosolygás nélkül, még nekem sem, pedig nem éltem akkor, amikor a rombuszos pulóver és a fejnyi napszemüvegek első virágkorukat élték...

France Berko Berčič: Római emlék, 1974

A cseh Theodor Pištěk képéhez pedig azt hiszem nem tudok mi egyebet hozzáfűzni. Szépen csillog a króm...

Theodor Pištěk: Szenvedély 2, 1978

A január 14-ig nyitva tartó kiállítást tulajdonképpen mindenkinek tudom ajánlani, mert megkockáztatom, hogy a realizmust mindenki szereti, vagy szerette élete bizonyos szakaszaiban. A hitetlenkedők, akik pedig azt hiszik, hogy Picasso óta már csak pont-pont-vesszőcske létezik az egyetemes művészettörténetben, azokat pedig diadalmas érzésekkel tölthetik el a kiállításon látottak és minden bizonnyal még egy "ezt nevezem én tudásnak!" jellegű kommentárt is elengednek majd néhány kép előtt megállva. ;)

Tűvel írva - Richter Sára kiállítása

Ezúttal ismét egy kortárs művésznő kiállítását voltam szerencsés látni, Leányfalun, az Aba-Novák Galériában. Richter Sára textilművész, elsősorban varr és hímez, másodsorban pedig mindezt vegyíti a legváltozatosabb technikákkal és felhasznált alapanyagokkal. Művészetében az anyagok mellett erős formáló erővel bír még a költészet és a betűk maguk is. Elsősorban költőktől, például Weöres Sándortól kölcsönzi a sorokat, amiket aztán kivarr, nyomatoz vagy épp ragaszt - például gyerekkorunk kedvencéből, a betűleves tésztából. Mindezt különféle elgondolásban, hol hosszú textilsávokra, hol pedig sajátos könyveinek lapjaira.
A művész és művek jobb megismerésénél segítségemre volt a galéria gazdája, Kováts Kristóf, Aba-Novák Vilmos festőművész unokája, akinek nevét maga a galéria is magán viseli. Itt azonban nem Aba-Nováktól láthatunk műveket, ha estleg valaki erre gondolt, hanem mindenféle időszakos kiállítást lehet megnézni más művészektől.

Fotó: Kováts Kristóf, Aba-Novák Galéria (weboldal, Facebook)

Richter Sára művészete alapvetően személyes szimbólumokra teszi a hangsúlyt, amiket az őt nem ismerő szemlélő a képzelőerejétől függően tud befogadni és megérteni. Sokszor használt motívumok nála az anyaság, terhesség, születés és halál, amik egy nő életének gyakorta meghatározó elemei és a mindehhez tartozó képi elemeket azonnal megértjük. A halál gyakori újrafelemlegetése viszont inkább utal egy személyes tragédiára, mintsem pusztán csak általánosságban az elmúlásra. A művésznő életében bekövetkezett közeli hozzátartozó elvesztése a lehető legsebezhetőbb életciklusban, terhessége alatt sújtotta, ami magyarázatot ad az egy helyen történtő rengeteg csontváz-és terhesség ábrázolásra. Ha belegondolunk, nincs annál nagyobb kontraszt és megmérettetés egy nő életében, mint amikor valakit elvesztünk, de egyben új életet is adunk egy gyermeknek. Ilyenkor az Élet és a Halál egymástól veszik át a stafétabotot, a kettőjük közt vívódó anya pedig nem tehet mást, csak tűr. Richter Sára helyesen döntött, amikor mindezt a végletességet a művészet nyelvére is megpróbálta lefordítani, egyszerre nagyon személyes és egyben üzenni akaró munkáival.

Fotó: Kováts Kristóf, Aba-Novák Galéria (weboldal, Facebook)

A kiállítás kedvelt darabjai a textilből készült könyvecskék, amik egy-egy versrészlethez adnak vizuális körítést. Maguk a könyvlapok is textilből készültek, a borítóra, a lapokra és a hátoldalra általában valamilyen kisebb tárgyat varrt a művésznő. Pénzérmék, kulcsok, kődarabok, fémlemezek, csontok, de még szivacsdarabok is díszítőelemként szolgálnak ezeken a darabokon. Kicsit olyan ez, mintha otthon keresgélnénk a fiókban, hogy milyen haszontalannak tűnő holmikba lehetne új életet lehelni, ami bizonyára gyakran megfordulhat a sokgyerekes anyák fejében, miközben a gyerekekkel vannak otthon. Eredetileg maguk a kis könyvek is a művésznő gyerekei miatt születtek meg, majd ezután kezdek külön életet élni és egyre inkább lettek Richter Sára talán legkifejezőbb művei.

Még a könyves részleghez tartozik ez az ABC is, ami Weöres Sándor azonos című művét "könyvesíti" meg:

Nekem itt eszembejutott az is, hogy a művésznő vajon mi alapján párosította a színeket a betűkhöz? Szinesztéziának hívják ugyanis, amikor betűkhöz, számokhoz vagy akár hangokhoz színeket párosítunk. Én gyerekkorom óta előszeretettel művelem ezt, már ha ez tudatos. Nálam például az A betű kék az O pedig citromsárga és ha látom, hogy másoknál máshogy van a "leosztás", némileg meglepődöm, mintha ezek nagyon erősen kötött dolgok lennének. No azért nem akadtam fenn azon túlságosan, hogy Richter Sára máshogy párosította a színeket, így is élvezetes volt ezeket a tenyérnyi munkákat forgatni!

Helyet kaptak a könyvek és a hosszú sávok mellett még falikép, vagy épp függönyszerű munkák is, az utóbbi sok kisebb képből lett összevarrva. Különösen látványos, hogy egy-egy ilyen részben portréfotókat látni, amik egy speciális fóliára nyomtatva rávasalhatók a textilre. Minden arcon látszik, hogy gazdáik a távoli múltban éltek és haltak meg, némelyik kép már annyira kopott vagy hiányos, hogy a rajtuk látható arcok szinte kísértetszerűvé válnak, számomra némelyik eltűnő félben lévő fej egészen félelmetesen hatott. Az arcok közt pedig újabb szimbólumok kaptak helyet, amik a halál-motívumok mellett utalnak olyan emberi és pozitív tényezőkre is, mint a barátság vagy a születés. Nekem ez a munka volt talán a kedvenc a kiállításról, egészen szokatlan módja a múlt és halottak fölötti megemlékezésnek.

Összegezve a látottakat, a textilek egy nagyon meghitt és feminin, de egyben sötét és letargikus érzésvilágot mutatnak be gyakran meghökkentően lényegretörően, sokat mesélve ezzel egy többgyerekes anya kavargó gondolatairól és érzéseiről.